Léna szőkülése végveszélybe sodor mindannyiunkat, II. Gagarin persze otthon kuksol.
A hátizsákot Woycehre szíjaztuk, mégiscsak ő a legdrabálisabb közöttünk. Zokszó nélkül tűrte, pedig kitömtük, volt ott hajsütő vas, púder, különféle fésűk, ollók és egy jókora velencei tükör biedermeier keretben. Mégis mos
olygott. Így indultunk felfedezni. Érintettünk két kisebb, kihalt települést, de Léna tovább hajszolt minket, még este se pihentünk meg. Igaz, elég nehéz volt eldönteni, mikor is van este, hiszen a bolygó két nap körül keringett, kétszer volt alkonyat. Meneteltünk, botorkáltunk, amikor besötétedett. Hamarosan cuppogni kezdett a csizmánk, megtörtént a baleset, egyenesen a krémes vajsivatagba tévedtünk. Szerencsére kellemetlen hideg volt, így Miskin csupán térdig süllyedt egy vajbuzgárban. Kirángattuk és leültünk tanakodni. Végre megvirradt (kétszer), körülnézhettünk. Nagy öröm nem volt benne, mindenütt sárgás vaj. Egyedül Léna kacagott és meghempergőzött egy vajdombon. Mit tehettünk, elindultunk valamerre, lesz ami lesz. Lett, ami lett, egy teljes napig vánszorogtunk, kerülgettük a lágyabb, süppedékes részeket, de nem jutottunk sehová. Amerre a szem ellátott, csupa egy vaj volt. Vajdombok, vajvölgyek, vajszavannák. Tretyak szerint ez lehetett a szendvics kedvelők paradicsoma. -- Jobb, mint a pizzásoké, csoszoghatnánk olvadt sajton -- nevetett saját tréfáján. Woyceh csúnyán nézett, el is hallgatott gyorsan. Léna közben a frizuráját ápolta, forgolódott a tükör előtt. Én a rádiót próbáltam beüzemelni, de hiába, a jókora varázsszem nem zöldült ki. Éheztünk, csupán egynapos kirándulást terveztünk s nem hoztunk magunkkal uzsonnát. Ekkor Woyceh fellázadt és kihajította hátizsákjából a zongorát, egyenesen egy vajgejzírbe, ami pillanatok alatt elnyelte a Bösendorfert. Aznap, a második -- vagyis negyedik -- alkonyatkor aztán lepihentünk. A hátizsákból előkerült egy irgalmatlanul nagy gumimatrac, öten fújtuk keményre. Ezzel nagyjából eltelt az éjszaka fele, de aztán már tényleg kényelmesen heverészhettünk. A hatodik hajnalon Léna izgatottan szépítkezett, vajjal formálta frizuráját, a hajsütővel pedig valóságos labirintust formált szemöldökéből. Most Miskin vezetett. Dél lehetett kétszer is, amikor a vajhorizonton felcsillant valami. Csak remélni mertük, hogy nem délibáb. Megindultunk toronyiránt, de így, erőltettett tempóban is csak késő este értünk oda. De megérte a strapát. Pöttöm emberke üldögélt magányosan és pozanozott valami swinget. Aztán letette a hangszer és ijedtemre magyarul szólalt meg. -- Egon üdvözöl, Misa pedig küldött egy remek cédét, éppen azt gyakorlom. -- Hol vagyunk, ember? -- sürgettem, most nem érdekelt a postám. -- Vajon hol is? -- merengett. -- Nem az érdekel inkább, hogy hogyan juthatnátok ki innen? -- De az! -- mordultam rá. -- Jöjjetek velem -- tápászkodott föl --, innen már csak egy ugrás az oázis. Nem lódított, két óra -- helyi két óra, nagyjából hét földi -- múlva egy kellemes, dús növényzettel körbevett teraszon ültünk és az étlapot olvasgattuk. A kis emberről hamar megtudtam, hogy illegális bevándorló, az APEH többszörös üldözöttje, notórius bliccelő és a Szocialista Haza Hőse emlékcsillag büszke tulajdonosa. A többiek egyre gyanakvóbban figyelték barátkozásunkat, bár a bőséges reggeli (?) hatására kellemesen elbágyadtak, egyedül Léna követelte, hogy valaki menjen vissza a zongoráért. Hamarosan mindannyian elszenderedtünk a klimatizált teraszon, s csak hosszú alvás után vettem szemügyre a két táviratot. "Unokád nem eszik húst, bicsérdista lett, de az unokamenyed, Krokett ismét terhes, ahogy elnézem, elefántot fog elleni, akkora a pocakja. Itthon minden rendben, bár az invázió óta csak galagonyán élünk. Gondolhatod, egész nap legelni kell. Remélem a ti sorotok jobban megy. Egon von Thesszaloniki." A másik, Misától, még rövidebb volt. "Ezt kapd ki!" -- üzente, a papíron pedig braille írással ott volt a Dunai Cement- és Mészmű emlékzenekar legújabb, eléggé elvadult felvétele. Szerencsétlenségemre egyedül Gagarin II. tudott ilyesmit elolvasni, de majd csak később megy az agyamra, egyenlőre az oázisban időztünk. Végül Léna felfogadott két bennszülöttet -- izmos, mokány apróságok, tehertargoncára hajaztak leginkább --, akik egy hideg dauer reményében felkutatták a zongorát. Az sajnos a hosszas vajfürdőtől elveszítette húrjai feszességét, s legfeljebb ruhateregetésre volt használható. De Léna megtartotta ígéretét, mindkettőt rusnyára dauerolta, sőt, még ingyen fülbelövést is kaptak. Nem csodáltam, hogy nagy sivalkodással menekülnek messzire Lénától. Földim neve klappolt a tevékenységéhez, Mózes volt, a szabadító, csak ő a helyi vajsivatagban ténykedett a mi nagy-nagy szerencsénkre. -- Ha már eleget henyéltetek, indulhatunk vissza az űrhajóhoz -- mondta a kilencedik-tizedik reggelen. Elővonszolt egy iromba szerkezetet a fészerből. Japánerbe épített navigációs berendezés volt, iránytűvel, giroszkóppal, laptájolóval és sörcsappal felszerelve, csakhogy a söre poshadt, langyos és kifejezetten avas, egyedül Tretyak kóstolta meg fintorogva. -- Ezért otthon kiherélnének -- mondta. Mózes oroszul is tudott! -- Tudom, már megtették -- válaszolt kissé szomorúan. -- Komolyan? -- néztem rá sajnálkozón. -- Naná, igaz, nem a sörömmel voltak gondok. A török-orosz háborúban történt, kartáccsal pörköltek alám, de megérdemeltem, miért pont a frontvonalon kellett nekem vizelnem. Csodáltam öniróniáját. -- Szép, de akkor tulajdonképpen hány éves vagy te? -- firtattam. -- Ötezer meg még valamennyi, nézd meg a zsidó naptárban, ha pontosan akarod tudni. -- Elhiszem, de hogy kerültél Magyarországra? -- Egy csoporttal eltévedtem és Tbiliszi helyett a tököli katonai repülőtéren landoltam velük. Sejtheted, súlyos idők jártak akkoriban, folyt a Rajk-per, az emberek feketén vágták a disznókat, besúgni érdem volt. -- Mit tehettem, besúgtam a turistáimat egyenként és csoportostul is. Kitüntetést kaptam, ők fejenként harminc év börtönt. Hatvannyolcig maradtam, megkaptam az állampolgárságot is, sőt, kapacitáltak, hogy vállaljam el az Elnöki Tanács elnökségét. Jobbnak láttam kereket oldani. Felsurrantam egy Várnába tartó tehervonatra, onnan aztán kissé körülményesen, de azért hazatértem. Nem hittem volna, hogy negyven év múltán megtalál az adóhivatal. Pedig csak kilencszáz mangalicát csempésztem át a vágóhídról Japánba. Választhattam, áristom vagy kivándorlás. -- Azt ne mondd, hogy megint a várnai teherre osontál föl. -- De, először arra, hiszen el kellett jutnom valamelyik űrkikötőbe, abból meg nincs sok. -- Bajkonur? -- hunyorítottam cinkosan. -- Bajkonur -- bólintott. -- Tíz embert fizettem le és még az emlékcsillagomat is elkunyerálták. Így valahogy -- csuklott egy nagyot, hogy rögvest a söréhez kapjon és jót kortyoljon egyenesen a csapból. Eztán már csak hallgattunk és faltuk a kilométereket, amit itt trinyának hívtak. (Egy trinya=hét sártyon= 77,6 km) Szóval nem faltuk olyan szaporán, de háromszor két nap alatt megtaláltuk a naplementékben hosszan csillogó Bountyt. Invitáltam Mózest, kukkantson be hozzánk, de bizalmatlan volt. -- Ezek az apehesek nagyon szemfülesek, akárhová be tudnak építeni egy saját ügynököt. Inkább itt maradnék, ha nem sértelek meg. Nem sértett, sokkal inkább II. Gagarin parancsnok mérges letolása, ám ez semmi volt ahhoz képest, amikor Misa táviratát tolmácsolta. Tapogatta egy darabig, skálázott -- már az borzasztó volt! -- , aztán rákezdett. Nem csodáltam, hogy még az Isten is inkább a háta mögé eresztette. Tudtam, hogy függelemsértést követek el, de irgalmatlanul szájon vágtam. "... és a mész eloszlik, felszáll a homály, betonpanoráma a solti..." -- na, itt ütöttem meg, örökké titokban maradt a rím, de megérte. A többiek kitartottak mellettem, így megúsztam a komolyabb büntetést. Mózes sokáig integetett, csak jócskán eltávolodva vettem észre, hogy elcsente a szemüvegemet. Sejthettem volna azért, de úgy gondoltam, csak a búcsú ilyen könnyesen homályos. Kellemetlen idők következtek, alig mozdulhattam, azonnal beleütköztem valamibe, egy minusz tizenhat dioptriás elveszítése nem gyerekjáték. Nem is értettem, Mózes mit kezdhetett vele, de vissza nem mehettünk, a bolygón beállt a a monszunos időszak, az égből öklömnyi, fagyos margarin zuhogott, a hőmérséklet jóval fagypont alá süllyedt. Még láttuk -- illetve én nem --, ahogy az oázis ismerős teraszán kapkodva csukják a napokernyőket. Az utazás folytatódott, kérésemet, hogy hibernáljanak, amíg valami rendes optikusra találnak, a parancsnok elutasította, sőt, megbízott a konyha vezetésével. A konyha, nagy szerencséjére, mozdíthatatlan volt, különben igencsak eltévedt volna a vezetésemmel. Magnószalagról főztem, a fűszereket vakon adagoltam. A látásromlás miatt hamar kiélesedett a szaglásom, rimánkodtam is a többieknek, hogy legalább fokhagymát ehetnének sűrűbben, az is jobb lenne a testszaguknál. De az enyém is egyre aggasztóbban bűzölgött. Sztrájkolni kezdem, azt mondtam, hogy nem főzök, amig le nem szállunk valahol tisztálkodni. A parancsnok -- jól hallottam -- kiterítette térképét és talált is egy Szauna/Gőzfürdő típusú holdat a KÖJÁL naprendszerben. Miskin és Tretyak közös munkával irányította a hajót, hamarosan leszállhattunk. A kijáratnál egy kék köpenyes nénike fogadott.
olygott. Így indultunk felfedezni. Érintettünk két kisebb, kihalt települést, de Léna tovább hajszolt minket, még este se pihentünk meg. Igaz, elég nehéz volt eldönteni, mikor is van este, hiszen a bolygó két nap körül keringett, kétszer volt alkonyat. Meneteltünk, botorkáltunk, amikor besötétedett. Hamarosan cuppogni kezdett a csizmánk, megtörtént a baleset, egyenesen a krémes vajsivatagba tévedtünk. Szerencsére kellemetlen hideg volt, így Miskin csupán térdig süllyedt egy vajbuzgárban. Kirángattuk és leültünk tanakodni. Végre megvirradt (kétszer), körülnézhettünk. Nagy öröm nem volt benne, mindenütt sárgás vaj. Egyedül Léna kacagott és meghempergőzött egy vajdombon. Mit tehettünk, elindultunk valamerre, lesz ami lesz. Lett, ami lett, egy teljes napig vánszorogtunk, kerülgettük a lágyabb, süppedékes részeket, de nem jutottunk sehová. Amerre a szem ellátott, csupa egy vaj volt. Vajdombok, vajvölgyek, vajszavannák. Tretyak szerint ez lehetett a szendvics kedvelők paradicsoma. -- Jobb, mint a pizzásoké, csoszoghatnánk olvadt sajton -- nevetett saját tréfáján. Woyceh csúnyán nézett, el is hallgatott gyorsan. Léna közben a frizuráját ápolta, forgolódott a tükör előtt. Én a rádiót próbáltam beüzemelni, de hiába, a jókora varázsszem nem zöldült ki. Éheztünk, csupán egynapos kirándulást terveztünk s nem hoztunk magunkkal uzsonnát. Ekkor Woyceh fellázadt és kihajította hátizsákjából a zongorát, egyenesen egy vajgejzírbe, ami pillanatok alatt elnyelte a Bösendorfert. Aznap, a második -- vagyis negyedik -- alkonyatkor aztán lepihentünk. A hátizsákból előkerült egy irgalmatlanul nagy gumimatrac, öten fújtuk keményre. Ezzel nagyjából eltelt az éjszaka fele, de aztán már tényleg kényelmesen heverészhettünk. A hatodik hajnalon Léna izgatottan szépítkezett, vajjal formálta frizuráját, a hajsütővel pedig valóságos labirintust formált szemöldökéből. Most Miskin vezetett. Dél lehetett kétszer is, amikor a vajhorizonton felcsillant valami. Csak remélni mertük, hogy nem délibáb. Megindultunk toronyiránt, de így, erőltettett tempóban is csak késő este értünk oda. De megérte a strapát. Pöttöm emberke üldögélt magányosan és pozanozott valami swinget. Aztán letette a hangszer és ijedtemre magyarul szólalt meg. -- Egon üdvözöl, Misa pedig küldött egy remek cédét, éppen azt gyakorlom. -- Hol vagyunk, ember? -- sürgettem, most nem érdekelt a postám. -- Vajon hol is? -- merengett. -- Nem az érdekel inkább, hogy hogyan juthatnátok ki innen? -- De az! -- mordultam rá. -- Jöjjetek velem -- tápászkodott föl --, innen már csak egy ugrás az oázis. Nem lódított, két óra -- helyi két óra, nagyjából hét földi -- múlva egy kellemes, dús növényzettel körbevett teraszon ültünk és az étlapot olvasgattuk. A kis emberről hamar megtudtam, hogy illegális bevándorló, az APEH többszörös üldözöttje, notórius bliccelő és a Szocialista Haza Hőse emlékcsillag büszke tulajdonosa. A többiek egyre gyanakvóbban figyelték barátkozásunkat, bár a bőséges reggeli (?) hatására kellemesen elbágyadtak, egyedül Léna követelte, hogy valaki menjen vissza a zongoráért. Hamarosan mindannyian elszenderedtünk a klimatizált teraszon, s csak hosszú alvás után vettem szemügyre a két táviratot. "Unokád nem eszik húst, bicsérdista lett, de az unokamenyed, Krokett ismét terhes, ahogy elnézem, elefántot fog elleni, akkora a pocakja. Itthon minden rendben, bár az invázió óta csak galagonyán élünk. Gondolhatod, egész nap legelni kell. Remélem a ti sorotok jobban megy. Egon von Thesszaloniki." A másik, Misától, még rövidebb volt. "Ezt kapd ki!" -- üzente, a papíron pedig braille írással ott volt a Dunai Cement- és Mészmű emlékzenekar legújabb, eléggé elvadult felvétele. Szerencsétlenségemre egyedül Gagarin II. tudott ilyesmit elolvasni, de majd csak később megy az agyamra, egyenlőre az oázisban időztünk. Végül Léna felfogadott két bennszülöttet -- izmos, mokány apróságok, tehertargoncára hajaztak leginkább --, akik egy hideg dauer reményében felkutatták a zongorát. Az sajnos a hosszas vajfürdőtől elveszítette húrjai feszességét, s legfeljebb ruhateregetésre volt használható. De Léna megtartotta ígéretét, mindkettőt rusnyára dauerolta, sőt, még ingyen fülbelövést is kaptak. Nem csodáltam, hogy nagy sivalkodással menekülnek messzire Lénától. Földim neve klappolt a tevékenységéhez, Mózes volt, a szabadító, csak ő a helyi vajsivatagban ténykedett a mi nagy-nagy szerencsénkre. -- Ha már eleget henyéltetek, indulhatunk vissza az űrhajóhoz -- mondta a kilencedik-tizedik reggelen. Elővonszolt egy iromba szerkezetet a fészerből. Japánerbe épített navigációs berendezés volt, iránytűvel, giroszkóppal, laptájolóval és sörcsappal felszerelve, csakhogy a söre poshadt, langyos és kifejezetten avas, egyedül Tretyak kóstolta meg fintorogva. -- Ezért otthon kiherélnének -- mondta. Mózes oroszul is tudott! -- Tudom, már megtették -- válaszolt kissé szomorúan. -- Komolyan? -- néztem rá sajnálkozón. -- Naná, igaz, nem a sörömmel voltak gondok. A török-orosz háborúban történt, kartáccsal pörköltek alám, de megérdemeltem, miért pont a frontvonalon kellett nekem vizelnem. Csodáltam öniróniáját. -- Szép, de akkor tulajdonképpen hány éves vagy te? -- firtattam. -- Ötezer meg még valamennyi, nézd meg a zsidó naptárban, ha pontosan akarod tudni. -- Elhiszem, de hogy kerültél Magyarországra? -- Egy csoporttal eltévedtem és Tbiliszi helyett a tököli katonai repülőtéren landoltam velük. Sejtheted, súlyos idők jártak akkoriban, folyt a Rajk-per, az emberek feketén vágták a disznókat, besúgni érdem volt. -- Mit tehettem, besúgtam a turistáimat egyenként és csoportostul is. Kitüntetést kaptam, ők fejenként harminc év börtönt. Hatvannyolcig maradtam, megkaptam az állampolgárságot is, sőt, kapacitáltak, hogy vállaljam el az Elnöki Tanács elnökségét. Jobbnak láttam kereket oldani. Felsurrantam egy Várnába tartó tehervonatra, onnan aztán kissé körülményesen, de azért hazatértem. Nem hittem volna, hogy negyven év múltán megtalál az adóhivatal. Pedig csak kilencszáz mangalicát csempésztem át a vágóhídról Japánba. Választhattam, áristom vagy kivándorlás. -- Azt ne mondd, hogy megint a várnai teherre osontál föl. -- De, először arra, hiszen el kellett jutnom valamelyik űrkikötőbe, abból meg nincs sok. -- Bajkonur? -- hunyorítottam cinkosan. -- Bajkonur -- bólintott. -- Tíz embert fizettem le és még az emlékcsillagomat is elkunyerálták. Így valahogy -- csuklott egy nagyot, hogy rögvest a söréhez kapjon és jót kortyoljon egyenesen a csapból. Eztán már csak hallgattunk és faltuk a kilométereket, amit itt trinyának hívtak. (Egy trinya=hét sártyon= 77,6 km) Szóval nem faltuk olyan szaporán, de háromszor két nap alatt megtaláltuk a naplementékben hosszan csillogó Bountyt. Invitáltam Mózest, kukkantson be hozzánk, de bizalmatlan volt. -- Ezek az apehesek nagyon szemfülesek, akárhová be tudnak építeni egy saját ügynököt. Inkább itt maradnék, ha nem sértelek meg. Nem sértett, sokkal inkább II. Gagarin parancsnok mérges letolása, ám ez semmi volt ahhoz képest, amikor Misa táviratát tolmácsolta. Tapogatta egy darabig, skálázott -- már az borzasztó volt! -- , aztán rákezdett. Nem csodáltam, hogy még az Isten is inkább a háta mögé eresztette. Tudtam, hogy függelemsértést követek el, de irgalmatlanul szájon vágtam. "... és a mész eloszlik, felszáll a homály, betonpanoráma a solti..." -- na, itt ütöttem meg, örökké titokban maradt a rím, de megérte. A többiek kitartottak mellettem, így megúsztam a komolyabb büntetést. Mózes sokáig integetett, csak jócskán eltávolodva vettem észre, hogy elcsente a szemüvegemet. Sejthettem volna azért, de úgy gondoltam, csak a búcsú ilyen könnyesen homályos. Kellemetlen idők következtek, alig mozdulhattam, azonnal beleütköztem valamibe, egy minusz tizenhat dioptriás elveszítése nem gyerekjáték. Nem is értettem, Mózes mit kezdhetett vele, de vissza nem mehettünk, a bolygón beállt a a monszunos időszak, az égből öklömnyi, fagyos margarin zuhogott, a hőmérséklet jóval fagypont alá süllyedt. Még láttuk -- illetve én nem --, ahogy az oázis ismerős teraszán kapkodva csukják a napokernyőket. Az utazás folytatódott, kérésemet, hogy hibernáljanak, amíg valami rendes optikusra találnak, a parancsnok elutasította, sőt, megbízott a konyha vezetésével. A konyha, nagy szerencséjére, mozdíthatatlan volt, különben igencsak eltévedt volna a vezetésemmel. Magnószalagról főztem, a fűszereket vakon adagoltam. A látásromlás miatt hamar kiélesedett a szaglásom, rimánkodtam is a többieknek, hogy legalább fokhagymát ehetnének sűrűbben, az is jobb lenne a testszaguknál. De az enyém is egyre aggasztóbban bűzölgött. Sztrájkolni kezdem, azt mondtam, hogy nem főzök, amig le nem szállunk valahol tisztálkodni. A parancsnok -- jól hallottam -- kiterítette térképét és talált is egy Szauna/Gőzfürdő típusú holdat a KÖJÁL naprendszerben. Miskin és Tretyak közös munkával irányította a hajót, hamarosan leszállhattunk. A kijáratnál egy kék köpenyes nénike fogadott. -- Kabin vagy fogas -- darálta színtelen hangon. Azt hiszem, francia lehetett, de a fedélzeti tolmácsgép érthetővé tette. Egyedül én jártam mindünk közül nyilvános fürdőben, hát odatapogatóztam hozzá és megkérdeztem -- kicsit selejtes franciasággal --, hogy szelaví. A magyar szó már hidegen hagyott, megszoktam, hogy egy-egy honfitársam bármely lehetetlen helyen felbukkanhat. -- Pesti vagy? -- szegezte nekem a kérdést. Sértetten feleltem: -- Budai! -- De nagyra vagy vele -- mordult a nénike, de azért élvezte, hogy végigtapogatom az orrnyergét. -- Csak a pontosság miatt. Gyors fürdő kell, mind megbüdösödtünk. -- Nekem mondod? Itt dolgozom legalább harminc éve, de ilyen bűzt csak egyszer éreztem. -- Ismeri Egont? -- Miféle Egont? Eh, dehogy, a Lóbaszó csillagképből érkezett egy terebélyes família, na azok utoljára is tejben-vajban fürödtek, a szaguk lekörözte a legkitartóbb biciklista bűzét a harmadik héten, a hegyi befutónál. Megöleltem, nem is reméltem, hogy ilyen messze otthonról találok egy Tour de France rajongót. Amíg a többiek lubickoltak a langyos vízben, én hosszasan beszélgettem a nénikével. Elmondta, hogy valaha ő is versenyszerűen kerékpározott, kétszer is viselte a pöttyös trikót, de aztán egy esős etapon felfázott és elveszítette a pumpát is, ezért kizárták. -- Zsenge kis kárpótlás ez az állás, de a semminél több -- végezte be a történetet. -- Van erre egy rendes OFOTÉRT? -- kérdeztem, és ő értette szómat. -- Filmet akarsz előhívatni? -- érdeklődött jóindulatúan. -- Mert otthon van egy sötétkamrám, ha érdekel. -- Dehogy, szemüveg kéne. -- Nagyszerű, lencsepolírozóm is van. Nálad a recept? -- Nincs, de tudom fejből. Megsúgtam adataimat, nem akartam, hogy bárki kihallgassa, hiszen ez volt egyben a fedőnevem is. -- Megcsinálom -- csámcsogott, sejtettem, hogy a protézisét igazgatja. Eltávozott, s végre én is megmerítkezhettem a medencében. Messze kellemesebb volt a csapat, élveztük is egymás szagtalanságát hosszasan, amíg a nénike vissza nem tért, kezében a meglehetősen ronda keretbe foglalt lencsékkel. Felpróbáltam. Istenem, nagyszerű volt ismét látni! Csak néztem hosszasan. II.Gagarin kitüntette a nénit, kapott egy köbméteres vajtömböt, ami még a sivatagból, a zongorával együtt került a raktérbe. Illendően, franciául megköszönte és nekilátott kenyeret pirítani. Mi felszálltunk a higiénikus holdról, soha szebb napot.
Arról, hogy Woyceh hogyan veszítette el a szüzességét, nem sokat írhatok. Ő maga írta nekem egy titkos levélben, hogy előző nap még megvolt, talán a kapitány fosztotta ki katonaládáját. Felháborodtam, azonnali ládavizitet követeltem, ami meglepő eredménnyel járt. Egyrészt találtunk ott még huszonöt deka szalámit, egy vízfestményt Trockíjról, a cicáról, papírtasakokba porciózott murvát, aranyhalat üveggömbben, egy postatiszta és teljes bélyegsorozatot, amelyet az 1970-es mezőgazdasági kiállítás emlékére adtak ki Budapesten, három tubus Ultradermet és még némi száraz macskaeledelt. De Woyceh szüzessége sehol! Léna nagy örömmel mutogatta a magáét, egy indián orvosságos zacskóban őrizgette. -- Szerencsés, akit megajándékozok vele -- mondta opálos szemekkel. Egyedül Tretyak vette a lapot, de hát ő belekóstolt Mózes sörébe, nem bízhattunk az objektivitásában. Szó nélkül hagytuk kínálkozását. Woyceh egyre csak sápítozott, követelte vissza elveszített tisztességét.
Legközelebb tényleg sor kerül Woycehre, majd foglyul ejtünk egy zsíros hajú labancot, a sötétben csók csattan. Egon halálhíre elszomorít, képeslapok a Neneráról, ami egy valódi csillagközi levélelosztó, Miskin már annyira se világít, hogy benézhessünk a 
kapitány brifkójába, pedig ott hatalmas titkok lappanganak. Lesz még törpebújócska, megtaláljuk Woyceh szüzességét a legváratlanabb helyen, Brumi iskolába megy. Akit ezek se izgatnak fel, szedjen magára pár kilót és legyen a Horvát-kertben, Budán, vagy töltsön egy órát a kedvenceivel. Nekem otthon kettő is van, lemezbörze helyett.
kapitány brifkójába, pedig ott hatalmas titkok lappanganak. Lesz még törpebújócska, megtaláljuk Woyceh szüzességét a legváratlanabb helyen, Brumi iskolába megy. Akit ezek se izgatnak fel, szedjen magára pár kilót és legyen a Horvát-kertben, Budán, vagy töltsön egy órát a kedvenceivel. Nekem otthon kettő is van, lemezbörze helyett. Romantikus este a Bilagiton, tyúkbélrángatás -- persze csak ha marad időm mindenre!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése